A VÍZ ÉS A SZÁRAZFÖLD KÖZÖTTI ÁTMENET MESÉJE

MIÉRT LEHETETLEN AZ ÁTMENET A VÍZBŐL A SZÁRAZFÖLDRE?

Az ecvolucionisták azt állítják, hogy egy vízben élő faj valahogy a szárazföldre költözött, és szárazföldi fajjá alakult. Számos olyan nyilvánvaló tény van, ami lehetetlenné teszi az ilyen átmenetet:

1. A testtömeg hordozása: a vízben élő élőlényeknek nem kell megoldaniuk azt a problémát, hogy hogyan cipeljék saját testüket. A szárazföldi élőlények azonban a felvett energia mintegy 40 százalékát csak arra fordítják, hogy a saját testüket hordozzák. A vízből a szárazföldre költöző lényeknek új izomzatot és csontrendszert (!) kellene kialakítaniuk ahhoz, hogy életképesek legyenek, ilyen bonyolult változások pedig nem következhetnek be puszta véletlen mutációk útján.

2. A hőháztartás: A szárazföldön gyorsabban és szélesebb tartományban változik a hőmérséklet. A szárazföldi lényeknek olyan a testműködésük, hogy kibírják a nagy hőmérsékleti változásokat. A tenger vizében viszont lassabban változik a hőmérséklet, és nem is olyan szélsőséges tartományban. Annak az élőlénynek, amelynek a testműködése a tengervíz csaknem állandó hőmérsékletére állt be, ki kellene fejleszteni valami védelmi rendszert, amely megvédi őt a hirtelen hőmérsékletváltozás hatásaitól. Eléggé megalapozatlan azt állítani, hogy a halak véletlen mutáció segítségével azonnal kifejlesztették ezt a rendszert, mihelyt a szárazföldre léptek.

3. A vízháztartás: Az emésztés szempontjából alapvető fontossággal biró vizet, de még a nedvességet is, csak korlátozottan lehet használni a szárazföldön, mivel a víz elérhetősége is korlátozott. Például a bőrt úgy kell megtervezni, hogy bizonyos mértékig lehetővé tegye a vízveszteséget, de a túlzott párolgást megakadályozza. Ezért a szárazföldi állatok sajátossága a szomjúságérzet, amely tudatja velük, hogy vízfelvételre van szükség. A tengeri lényeknek nincs szomjúságérzetük, és a bőrük sem alkalmas a szárazföldi életre.

4. Vesék: A tengeri élőlények könnyedén ki tudják választani a salakanyagokat - az ammónia kivételével - úgy, hogy megszűrik azokat, mivel rengeteg víz van a környezetükben. A szárazföldön azonban gazdaságosabban kell felhasználni a vizet. Ezért van az élőlényeknek veséjük. A veséknek köszönhetően az ammónia kiválasztódik a vizeletben, és minimális vízveszteséggel meg lehet szabadulni tőle. Vagyis azoknak az élőlényeknek, amelyek a tengerből a szárazföldre jöttek ki, egyszeriben vesét is ki kellett volna fejleszteniük.

5. Légzés: A halak úgy "lélegeznek", hogy a kopoltyújukon átpumpált vízből veszik fel a vízben oldott oxigént. A vízen kívül nem képesek néhány percnél tovább életben maradni. Ahhoz, hogy megmaradjanak a szárazföldön, a tenger elhagyása után azonnal tökéletes tüdőt kellett volna kifejleszteniük .

Természetesen teljesen lehetetlen, hogy mindezek a dramatikus fiziológiai változások előzmények nélkül, egyszerre hirtelen és véletlenül megjelentek volna egyetlen élőlényben.

Az evolúció érvénytelenségének egyik példája: A TEKNŐSBÉKÁK Az evolúciós elmélet, ahogyan olyan egyszerű élőlénycsoportok eredetére, mint a halak és a hüllők nem talál magyarázatot, ennek a törzsnek a fajait sem tudja megmagyarázni. Például a hüllők csoportjába tartozó teknősbékák leleteiben a rájuk jellemző páncélt is felfedezzük. Evolucionista kiadványok szavával élve: "annak ellenére, hogy a teknősök sokkal több és jobb állapotban megőrződött maradványt hagytak maguk után, mint a gerincesek, egyetlen átmeneti forma sem található, amely a teknősök és az állítólagosan belőlük fejlődött egyéb hüllőkre utalna."(Encyclopedia Britannica, 1992, c. 26, ss. 704-705) 100 millió éves teknősbéka maradvány: nem különbözik a maitól. (The Dawn of Life, Orbis Pub., Londra 1972) A legrégibb teknősbéka fosziliák és a napjainkban élő példányok között semmilyen különbség nincsen. Vagyis a teknősbékák nem mentek keresztül evolúciós fejlődésen, sőt mindigis teknősbékaként éltek, hiszen ebben a formában lettek megteremtve.

1. Gerald T. Todd, "Evolution of the Lung and the Origin of Bony Fishes: A Casual Relationship", American Zoologist, Cilt 26, No. 4, 1980, s. 757.
2. R. L. Carroll, Vertebrate Paleontology and Evolution, New York: W. H. Freeman and Co. 1988, s. 4.
3. Edwin H. Colbert, M. Morales, Evolution of the Vertebrates, New York: John Wiley and Sons, 1991, s. 99.
4. Jean-Jacques Hublin, The Hamlyn Encyclopadia of Prehistoric Animals, New York: The Hamlyn Publishing Group Ltd., 1984, s. 120.
5. Jacques Millot, "The Coelacanth", The Scientific American, Cilt 193, Aralik 1955, s. 39.
6. Bilim ve Teknik Dergisi, Kasim 1998, Sayi 372, s. 21.